"Sajnos kétség sem férhet hozzá, hogy összességében az egyén kevésbé annyira jó, mint amilyennek hiszi magát, vagy mint amilyen akar lenni. Mindenki cipeli a saját árnyékát, és minél kevésbé van tudatosan beazonosítva, annál sötétebb és sűrűbb lesz ez az árnyék. Ha egy alsóbbrendű érzésre leszünk figyelmesek, akkor mindig van esély arra, hogy javítsunk rajta. Ezenfelül, mivel ez az érzés folyamatosan kapcsolatban áll más érdekekkel is, ezért folyamatosan módosulni fog. Azonban ha ezt elnyomjuk magunkban és elszigeteljük a tudatosság szintjétől, sosem kerül megjavításra." (Carl Jung: Összesített művek 11: A nyugati és a keleti vallások lélektanáról, 131. oldal)

Az ősz mindig különleges helyet foglalt el az emberek képzeletében. Volt halál, elmúlás, változás (vagy felkészülés a változásra), valaminek a vége és határmezsgye is. Párizsban is járt, New York-ban is, úgyhogy megmutatta már magát nekünk, velünk él egy ideje.

Gyerekkoromból van pár emlékem kifejezetten az ősszel, de a legmeghatározóbb mégicsak az az “ősz szag”: a szag ami a nyár végét jelezte kint, és azt, hogy lassan átválthatok a pólóból kiskabátra (ez a szag a nyári “kalandszag” ellentéte volt, ami egy-egy osztálykirándulás reggelén terjengett kint, amikor kora reggel a buszhoz vittek ki a szüleim, amivel közösen útnak indultunk). Az “ősz szag”-ban az volt a legkülönlegesebb, hogy magával hozta az érzést is; hogy nemsokára nagyon hideg lesz, hullanak a fákról a levelek és be leszünk zárva egy jó ideig a lakásba.

Mostanában, az életmód-, gentlemen- és produktivitás yt-os guruk idejében újra szárnyra kapott a jung-i pszichológia, és egyre többet hallunk az “árnyékról” és az azzal való aktív munkáról. Jung szerint az emberi pszichének létezik egy árnyék része, amellyel muszáj találkoznunk, barátkoznunk, elfogadnunk és integrálnunk a saját személyiségünkbe. Az árnyékunk mindazokból a dolgokból áll, amelyeket képtelenek vagyunk elfogadni magunkban, ellenkeznek az erkölcsi érzékünkkel vagy pedig annyira sötétek, hogy a tudatos énünk visszautasítja őket. 

Nemrég azon gondolkoztam, hogy mi késztet arra, hogy a “szépművészet” mellett, más fajta alkotásokat is élvezzek (legyen az film, festmény, zene), olyanokat amik a szép dolgok unokatestvérét mutatják  meg: szenvedést, groteszk lényeket/érzéseket, haragot stb., egyszóval a “sötét oldalt”. 

De a még jobb kérdés, hogy nekem (és több millió más embernek) miért pont az ősz ad erre alkalmat? Nyilván közrejátszik az angolszász téli napforduló ünnepe (közismert nevén Halloween), ami magában hordozza a halált, a változást, és a “rút dolgokat”. 

A magyar körben ünnepelt “halottak napja” (nem keverendő össze a Halloween-el) számomra a gyászt és a halállal való személyes találkozást is hordozza nagyrészben: a nagymamám jéghideg, fehér arcát a tűlevél illatú ravatal-szobában, a mécsesek szagát amiket apámmal gyújtottunk egy-egy katolikus templomban és a veszteség érzését; hogy nincsenek itt, hogy elmentek, hogy ez most így nem jó, mert valakivel kevesebb a világ. Amíg a napforduló egy karnevál, a halottak napja egy csendes elmélyülés. Én mind a kettőben érzem az árnyékot.

Miért élnek még mindig ezek a dolgok/ünnepek? Mert életben tartjuk őket. Miért lenne fura legtöbbünknek a nyári hőség közepén leülni és végignézni a Kukorica Gyermekei-t vagy a katedrálisban egy gyertyát gyújtani? Nem állítom, hogy nincsenek ilyenek, hisz mindkettő belefér akármikor.

Én azt hiszem, hogy ilyenkor érkezik el az idő az évben, amikor igazán jó alkalmam adódik a szembesülésre a bennem lévő árnyékkal: mindazzal a belső sötétséggel és rútságokkal, ami szerintem az emberi élmény sajátja. Nem hiszem, hogy ezzel egyedül lennék, hiszen mindenki tesz/mond/gondol/érez olyan dolgokat amik mélyen ütköznek azzal a képpel amit magáról gondol, hiszem, hogy ez része az alapvető emberi tapasztalatnak.

Egy-egy erősebb horror amiben esetleg több a gore, vagy valamilyen dark zene ami tényleg nagyon megragad sokszor rádöbbent, hogy az árnyék velem él. Mindig itt van. Csak azért mert nem gondolok rá, még nem szűnt meg. Követ engem, hiszen ő is én vagyok. Érdemes ismerkednem vele, tudni a létezéséről, mert ha elnyomom, ha nem foglalkozok vele, akkor még agresszívabban és még sötétebben fog megnyilvánulni az életemben. Ezt nemcsak Jung állítja, én is így tapasztaltam.

Viszont, amire pedig figyelnem kell; hogy ne itatódjak vele át. Az árnyéknak nem szabad átvennie az irányítást, mert akkor jön a lejtmenet, és olyankor minden mehet a tűzre, legfőképpen én... Tudnom kell például megnyomni a netflixen a ‘stop’ és ‘kikapcs’ gombot, mert nem akarom, hogy ő üljön oda a “pilótafülkébe”. Tisztában kell lennem vele, hogy mikor ki vezet, mert sok minden múlhat rajta.

Az ősz valahogy egy ilyen “árnyékos” évszak a fejemben, ezt csak nemrég tettem össze így. Columbo-ként vakargattam a fejem és gondolkodtam rajta, hogy miért pont ilyenkor törnek rám ezek a dolgok? Miért éppen most akarok ilyen dolgokkal szembesülni? 

Be kell valljam: a napforduló ünnepét (Halloween-t) kifejezetten szeretem, hiszen lehetőségünk van ezt az “árnyék-bált” kultúrált keretek között megtartani. Szeretem a maskarázást, az ünnepet, a sötét-rút dolgokat, amikor egy kicsit mindenkiben megcsillan az árnyék és a játékban kicsit teret is kaphat (merész aki beöltözik művérrel és festéssel június közepén, de nekem mégiscsak az ősz marad a király). 

Játszunk egy kicsit halált. Játsszuk el egy kicsit, hogy nem zavar a saját halandóságunk. Játsszuk el egy kicsit, hogy mindazt a sötétséget ami a pszihénkben lappang, vagyis az árnyékunkat elfogadjuk és nem próbálunk elfordulni tőle. Játszunk most ilyet. Aztán majd jön a nyár és az osztálykirándulások kalandszagú reggelei, ígérem.